„A férfi helyét senki nem firtatja a forradalomban”
BUDAPEST GALÉRIA
1036 Budapest, Lajos utca 158.
2025. július 18. – október 5.
Kiállító művészek:
KÖZEL KÉTSZÁZ, TÖBBSÉGÉBEN NŐI KIÁLLÍTÓ, A 19. SZÁZADTÓL NAPJAINKIG
A kiállítás kurátora:
SZÁSZ ANNA LUJZA
A Magyar Tudományos Akadémia, a nemzeti gondolat és mozgalom intézményi megtestesítője körül több, nők által kezdeményezett közösségi gyűjtés valósult meg az idők során. Ezek közül az egyik első a virágos szőnyeg elkészítése volt 1865 és 1867 között.
Az akadémia székházát 1865-ben adták át, ám mire az épület felépült, a pénz elfogyott, így a belső terek díszítetlenek maradtak. Mindez nagy valószínűséggel eljutott az Aradon tartózkodó Bohus Jánosné Szőgyén Antónia (1803-1890) fülébe is, aki közösségi felhívást adott fel több lapban egy, a díszterembe szőnyeg létrehozására. A szőnyeg 1867-re készült el, és került az akadémia épületébe, hogy először használati tárggyá, majd rezsimeken és korokon átívelő, az intézményi autoritást megjelenítő dísztárggyá váljon. A hímzésben résztvevő női csoportok, ez a több mint százhatvan nő a társadalom szinte összes rétegét reprezentálta társadalmi osztály, felekezeti hovatartozás, életkor és családi állapot tekintetében. A belépési küszöböt a varrni tudás, illetve egy 75×75 cm-es megmunkálandó egység megvásárlása jelentette.
A szőnyeg a késő biedermeierre jellemző stílusjegyeket tükrözi. Annak gesztusa, hogy a férfiak „alá,” a díszterem padozatára készült, csak részben hordozta magában az akadémia otthonossá tételének igényét. Sokkal mélyebb jelentéssel bírt: a nemzeti alapokon nyugvó intézmény reprezentatív központi terében való megjelenéssel a nők a tudományos és társadalmi nyilvánosság színtereire is beléptek, illetve a nemzeti közösséghez való tartozás igényét és vágyát is kifejezték. A női összejövetelek a varráson keresztül közösséget teremtettek, hálózatokat hoztak létre és erőt hordoztak magukban. Mivel a résztvevők legtöbbje az 1848/49-ben megvívott szabadságharc özvegye vagy árvája volt, szerveződésük alapja politikai értelemben az önkényuralommal szembeni ellenálláshoz és a függetlenségi gondolathoz kanyarodott vissza.
A szőnyegen tíz sorban tizenhatosával rendezve jelenik meg vörösesbarna keretben, zöld alapon, hol koszorúba, hol csokorba kötve a virágos motívum. Az egységeken szereplő minta előnyomott, amit gyapjúfonallal és keresztöltéssel hímeztek ki, majd az összesen százhatvan darab, sokféle, de mégis hasonló mezőt Bohusné vezetésével egy egységes szerkezetté – hálózattá – varrták össze. A szőnyeg így hatalmas, 7.5 x 12 méteres lett. Később, feltehetően 1917 előtt, két, egyenként nyolcvan darabos egységre vágták (582 x 710 cm és 566 x 728 cm).
A kiállítás törekszik a szőnyeg történetének megismerésére és megismertetésére, illetve jelentésrétegeinek feltérképezésére, összefűzve azokat más XIX. századi és kortárs magyar és nemzetközi művekkel. Kísérletet tesz a szőnyeg történetén és az azt körülvevő műalkotásokon keresztül alternatív művészettörténetek bemutatására is – különös tekintettel azokra a soha el nem ismert vagy rég elfeledett XIX. századi kézimunkákra, amelyeket a magyar díszítő- vagy iparművészet részének is tekinthetünk. A kiállítás keretein belül vizsgálat tárgyát képezheti az intézményi (ön)reflexió is, különösen annak fényében, hogy napjainkban a kultúra és a tudomány tereinek önállósága mindinkább meginog – részben a privatizáció, részben a fenntarthatatlanság következtében –, vagy összefonódik az aktuális hatalommal. A galéria terei így olyan tudások és tudományos munkák számára nyílnak meg, amelyek eddig rejtve maradtak, jóllehet jelentős kultúrpolitikai súlyt hordoznak. Látnunk kell azonban, hogy a szőnyeg méltó és teljességében való bemutatása lehetetlen – nem csupán a szőnyeg kettévágottsága miatt – , hiszen a kultúra terei szimbolikus és gyakorlati értelemben is szűkké válnak.
A cím a „férfi” jelöletlen-jelölő státuszára kíván rámutatni. Arra az áttetsző pozícióra, amelyben a férfi normatív és minősítetlen marad, függetlenül mindazoktól a történelmi gyakorlatoktól, amelyek az egyéni és kollektív tapasztalatokat alakíthatják, s amelyekhez képest a női pozíció többnyire másodlagos. Itt ennek a státusznak a leleplezésével a nők és az általuk elbeszélt történetek kerülnek a látómezőbe.
A Lerakódás című munkámmal veszek részt a kiállításon.
Szabics Ágnes szeptember 27-én, délután 16 órától szervezi meg következő SZEMAFOR+ (Szemlélet Alkotás Forma) programját. A kétórás workshopon először Richter Sára kiállítóművésszel beszélgetünk Lerakódások I.- XV. című alkotásáról, majd a résztvevők saját emlékeiket jeleníthetik meg gipszbe mártott textilek, fonalak, levelek, fadarabok, apró fémek és műanyagok segítségével. Az elkészült négyzetalakú domborműveket a program után mindenki hazaviheti, és megfigyelheti, hogyan alakítják tovább a szerves és szervetlen növények és tárgyak a gipsz felületét.
