A föld színétől a szentlélek templomáig
Szabó Ágnes megnyitóbeszédéből:
A nyelv a vezérfonál Richter Sára alkotásainál is. Ismerjük lírai hangvételű hímzett könyveit, ahol az öltés gesztusa pontosabban követi az adott vers belső hangját, mint bármilyen más médium. Erőteljes, drámai színei, képi asszociációi, kontúrvonalainak folytonossága, szaggatottsága vagy hiánya mind ugyanazon grammatika részei. Sokszor érzem úgy Sára hímzett vers könyveit olvasva, ezek után tilos volna verset mondani. De hímzett önreflexív munkáival ugyanez a helyzet, legyen az végeláthatatlan szalag, vagy egy vég régi nyersvászon.(…)
Ahogy az ún. apácamunkák sem kiállításra szánt darabok voltak, hanem elkötelezett ereklyetiszteletből fogant devóciós képek, amelyek szemlélése – és tegyük hozzá: készítése – képessé tette az imádkozót belső útjára összpontosítani, úgy Richter Sára e két hosszúkás formába öntött munkája sem igazán publikus alkotás. A most kiállított vászontekercs színe és visszája két hónapnyi befelé fordulás, konstans fogalmazás és átírás, megrajzolás és elvetés, önfeltáró számvetés eredménye. Az így létrejött lajstrom recto és verso oldala anyai szálra fűzött vallomások sora.
Az előttünk színt valló nő, mint az Üdvtörténet Évája, a természet szülötte: látjuk őt mezítláb magot vetni, mocsárszín kertecskéjét színesre álmodni, akárcsak Ura, Jó Pásztor, karmazsinvörös bestiát cipelni, lánykaként meggypirossal futtatott mimózaszín virágok közé bújni és borostyánsárga szomorúságban egyedül maradni. A tű fest, egymásba öltött föld színekkel: őzbarna keveredik babérzölddel, borsózöld a datolyabarnával.
Az emlékezés képeiben egymásra néznek a különböző életkorok, a lány, az anya, a nagy-, déd- és ükanya, hogy ugyanazon vég vásznon, ha tetszik e privát üdvtörténetben megtalálják helyüket. A narráció nem hivalkodó. Mint vörös fonál hol életvonalként, hol érintések kontúrjaként, hol tehetetlenül széttárva, hol gyermektenyérben gombolyodik tovább. A mozdulatok, konkrét gesztusok segítenek emlékezni, családtagokat jelenítenek meg és mutatnak túl önmagukon. A színén és visszáján a test az emlékezés örökítőanyaga. A vadul gubancolódó fonál a színén elsimul, katonás rendben öltöget, míg a félelemtől csüngő kezeken renyhén függenek az álomfehér hímzőfonalak. Az egykor volt fémszálas csipketerítő most ciprusi arannyal futtatott érhálózat, újjászületett ereklye.
E polifón közléssíkok rendszerére vetül a szövegek felhője.
Kép és szöveg tömör, sűrűszövésű anyagszerkezete elemeli Richter Sára vallomásait a földtől. Éva küzdelmei, kétségei, félelmei, magára olvasott elmarasztaló szavai, imái rajta kívül, körülötte, alatta, mindenhol kimondatnak.
Sokszor. Újra és újra ismételve, hogy aztán a józanzöld irányt Éva kincsecskéi, a delfti kékkel, smaragdzölddel vonuló bogarak mutassák. Mert e privát üdvtörténet Évája nincs egyedül, kincsei összegyűjtettek, és feljegyeztettek.
Hogy ötszáz év múlva, az okostextilek világában milyen kincsre lelnek a Színe és visszája láttán, vagy olvasása folyamán, nem tudjuk. Egy azonban bizonyos: irigyelni fogják a vadul csüngő vérvörös szálakat, a víztiszta gyöngyöcskék érintésének örömét, az életvonalat öltögetőt, a megmaradt aprócska fehér gombolyagot, és az aranysárga hálával teli embert. Mert az ötszáz évvel azelőtti textil megmozgat: felkavar, megérint, nem enged, ajtót nyit az érzéseknek.
