Talált idő – Íme Kult Tér, Budapest
2023 november 24.
Lovas András – Elmélkedés Richter Sára kiállítása kapcsán
Richter Sára művészete személyes. Így fogalmaz: Munkáim témája mindig a személyesen megélt élethelyzetemből ered, a felmerülő kérdésekre keresi a választ. Ami pedig személyes, az lesz igazán egyetemes.
Három téma van előttünk a mai kiállításon, ezeken haladok most végig – amint bejárom magam is a kiállítást, személyesen.
LERAKÓDÁS
Az első három képpel itt találkozom az előtérben. Érdeklődve olvasom, amit a képek elkészítésének a technikájáról mond: Az utóbbi időben egyéni technikával dolgozom, a rozsdás vassal “varrt” képeket sóoldatba áztatom, ami a száradás után kristályos, csillogó felületet ad.
Kapcsolatba lépek a három képpel. Tüdő, szív, mellkasröntgen. Annyira nem vonz, de izgalmasak a felületek, az anyagok, a só tényleg kristályosan csillog, a mellkasröntgenre varrt fém kapcsok valóban rozsdásak.
Só, amely mar. Rozsdássá tesz. Elpusztít. Hiába utána a kristályszerű csillogása, nem szeretem nézni. – És mi van, ha ez az én tüdőm? … Mi minden rakódott ott le a több évtizednyi budapesti lét alatt? Mennyi kipufogógázt, ólmot, port, és még ki tudja mi mindent lélegeztem be ennyi idő alatt…
abban milyen lerakódások vannak? Addig jó, amíg nem tudom. Inkább nem.
Rozsdásodás … lerakódás … testi-lelki lerakódások … testi lelki rozsdásodások. Ez a valóság. Ez a valóságom.
A középső kép egy szív. Richter Sára szeretett társa nyitott szívműtéten esik át. Hányszor kellett belehímezni: legyen meg a te akaratod? – De valójában sokszor csak töredékeket látok. Betűzöm: legyen meg … legyen … meg a te aka … akaratod le … ratod … a te … legyen. – Hímezni, mondani, újra és újra, töredékeket felsóhajtani. Nehezen adjuk meg magunkat.
Lépjünk beljebb! Bal oldalon egy újabb alkotás a Lerakódás sorozatból. Karóra, zsebóra számlapok. Rajtuk egykor fénylő, presztízst hordozó nevek: Omega, Enigma, Roskopf Patent. Milyen lehetett, amikor boldog tulajdonosa az órát, aminek itt a maradványait látom, egykor büszkén a karjára csatolta, vagy szép óralánccal a nadrágjához rögzítette? Vajon elővette, és büszkén megmutatta feleségének, gyermekeinek? Vagy csak titokban leste kollégáit, észreveszik-e, és irigyelik-e már végre azért, mennyire vitte? És vajon milyen utat jártak be ezek az órák azután? – Mára: néhány műanyag lapocska, amit szemlélek. Sómarta… lerakódások az időben… letűnt idők, eltűnt emberek, elfeledett történetek.
Az időmérőt elnyeli az idő. Büszke (okos)óra tulajdonosként az az érzésünk van, kezünkben tartjuk az időt, sőt, a kapcsolatainkat, az üzeneteinket. Ellenőrizzük a szívritmusunk, nyomon követjük a napi lépéseink számát, tudjuk, hogy mennyi kalóriát égettünk… Rajta tartjuk kezünket az élet ütőerén. Az eszköz által uraljuk az időt…
„… az idők gonoszak…” (Pál apostol Efézusiakhoz írt levele, 5 rész. 15. vers)
Ezen a ponton, amint tovább lépek, elkezdődik a
LELTÁR
„Kételkedtem vagy zúgolódtam-e Isten akaratával szemben?”
Egy régi imakönyv szavaival szembesülök. Richter Sára keresztény művész.
De hadd „vallástalanítsuk” ezt a mondatot. Mert amikor ezeket a szavakat halljuk (milyen érdekes, amikor olvasunk, azt belülről, a magunk hangján halljuk), könnyű egy gyors válasszal túllépni: ezek ők, a vallásosak, de nem én… Szóval, használjuk ma a „vallásosság” helyett a „bölcsesség” kifejezést. Mit jelent bölcsen élni? Hogyan lehet jól élni? Mit kezdek a lerakódásokkal és a rozsdásodásokkal? Mit lépek az elfolyó időre…?
Ezek a kérdések elkezdik felvakarni a lerakódásokat. Mint amikor egy leégett lábost fém dörzsivel súrolsz…. Fel akarod szedni. Csak itt a lábos alja a lelked. A LELTÁR kérdései kíméletlenül mélyre hatolnak. A szavak rendkívül szemérmetlenül, bántóan személyesek, és élesen vágnak belénk…
El akarok menni. Abbahagyom. Most nincs erre idő(m). Majd máskor.
De még mielőtt kifordulnék a teremből, visszanézek, és egy újabb kép néz rám: Akarsz-e meggyógyulni? – Akarsz-e meggyógyulni – ki az, aki kérdez? – OK, még egy esély. – Közelebb lépek, kis tükördarabok önmagam képéből adnak vissza valamit. Akarsz-e meggyógyulni? – magam kérdezem magamat?
Kezdek rájönni: A LELTÁR kérdéseit nem más intézi nekem…, hanem én saját magamnak. Szabadságom van kérdezni magamat, és válaszolni magamnak.
Hát akkor leltározzunk! Lássuk, mire megyek.
Első tábla: bogarak
Bogarak… Ezer és ezer emlékem van gyermekkoromból. Rajongtam a bogarakért. Cserebogár, … sőt: az április cserebogár, a májusi cserebogár, a csapó cserebogár, … az orrszarvú bogár, … az aranyos futrinka, a kék futrinka, a kis szarvasbogár, a nagy szarvasbogár, … a rózsabogár, a gyönyörű cincérek… és – ki ne hagyjam – a ganajtúrót, abból sok volt – társaim és emlékeim. Amint a kövekből és hímzésből született bogarakat látom – éppen úgy szúrtam fel az én bogaraimat arra a különleges habanyagra, amelyet ajándékba kapott édesapám hozott. Csillagász volt. A piszkéstetői Schmidt teleszkóphoz használt különleges fotólemezek csomagolásából származtak az anyagok. Lerakódás a lelkemben ez is. Jó kis leltár – vajon hány bogárfajra emlékszem még?
Végigfutok a felvarrt kérdéseken. Kettőt azonnal megtalálok:
Tart-e fogságban közösségi oldal? – Ó, én még csak fent sem vagyok ezeken!
Élettársi viszonyt vagy más bűnös kapcsolatot fenntartok-e? – Elégedetten nyugtázom, sokakkal szemben én nem.
Böngészek tovább:
Ítélkeztem-e mások felett? – Ebben a pillanatban is éppen az teszem… Állandóan és mindig.
Voltam-e életvitelemben felületes? …. Igazságtalan jólét jelen van-e az életemben? … Mennyire engedem kifolyni az időt a kezemből? …
Már leltározok.
Második tábla: virágok
Hét súlyos kérdés egy kérdésről: személytelenné tárgyiasítom-e a szeretet és szerelem legszemélyesebb ajándékát?
A harsány és hamis műanyag utánzat elszakíthat-e az igazi, a háttérben megbúvó gazdag szövetétől?
Vigasztaló, hogy nem hat, hanem hét kérdést intézhetek magamnak. A hét, a teljesség száma azt idézi meg nekem, aki a leltár közben is személyes szeretettel gyógyítgatja lerakódásaim.
Harmadszor: összetört poharak
Mértéktelen voltam? Hányszor?
Azért viccesek ezek a régiek… Lehet mértékkel mértéktelennek lenni? Mérhetem, amit nem mértem? – Mérhetetlenszer voltam mértéktelen…
De azért élesek ezek a törött üvegek…
Negyedszer: lehelletszerű finom ábrázolás…
Talán lelkem mélyén felszakadóban a lerakódások… (?)
Balról ragyogás és törékeny kis virágok úsznak be… mintha életet akarnának hozni.
A kérdések alig-alig olvashatók: Nem voltam a templomban áhítat nélkül? … Szent dolgokból nem űztem-e tréfát?
Nem, ez a hely, ahol állok, szent… Legalább itt, legalább egy pillanatra, legalább most.
Visszaindulok a terem másik oldalára, oda, ahol saját arcom töredékeit látva hallottam lelkemből a kérdést: Akarsz-e meggyógyulni? Vajon hogyan néz rám magam most? – De amint elindulok, ha a rövidebb utat választom, le kell hajolnom és át kell haladnom a vászon alatt, amely Bölcs Salamonnal azt állítja:
MINDENNEK RENDELT IDEJE VAN Mindennek. És az ellenkezőjének is.
„Ideje van a születésnek, és ideje a halálnak,
ideje az ültetésnek, és ideje a kiszakításnak.
Ideje van az ölésnek, és ideje a gyógyításnak,
ideje a lebontásnak, és ideje az építésnek.
Ideje van a sírásnak, és ideje a nevetésnek,
ideje a gyásznak, és ideje a táncnak.
Ideje van a kő szétdobálásának, és ideje a kő összeszedésének,
ideje az ölelkezésnek, és ideje az ölelkezéstől való tartózkodásnak.
Ideje van a keresésnek, és ideje az elveszítésnek,
ideje a megőrzésnek, és ideje az eldobásnak.
Ideje van az eltépésnek, és ideje az összevarrásnak,
ideje a hallgatásnak, és ideje a szólásnak.
Ideje van a szeretetnek, és ideje a gyűlölködésnek,
ideje a háborúnak, és ideje a békének.”
Ezek a szavak ma, a „talált időben” elcsendesítik, bölcs belátással töltik be gyógyulófélben lévő szívemet.
Budapest, 2023. 11. 24. Íme Kult Tér Lovas András
